2017. november 17., péntek

A varázslatos első oldal


Nyiss ki egy könyvet a legelején. Oké, azért ne a kémia tankönyvet, bár ha jó a bevezető... Ne, ne kísérletezzünk, üsd fel a hozzád legközelebbi regényt. Nem baj, ha 19. századi francia realista, nem baj, ha idén megjelent romantikus fantasy; ha jó könyvről van szó, már az elején beszippant a hangulata. Lehet azzal vádolni Stendhalt és társait, hogy feleslegesen terjengősek a műveik, de egy biztos: ahogy elolvasod a Vörös és fekete első bekezdését, egy röpke pillanat alatt ott találod magad a francia vidék kisvárosának szélén, egy napsütötte táj gesztenyefái közt sétálgatva. Még csak öt sort olvastál el, de máris visszarepültél majd' 200 évet az időben. (Az írók már rég feltalálták az időutazást.)

Manapság már nincs feltétlenül annyi időnk a legapróbb részletek kifejtésére és megismerésére, mint amennyi 200 éve volt, mert a 21. században minden, egyszerűen minden felgyorsult. Mégis örök érvényű, hogy a lényeg a részletekben rejlik. Ami pedig a legnehezebb egy írópalánta számára: megtalálni, mikor van szükség a részletekre. Őszintén? Lehet, hogy nem rögtön a legelején.



Ha abban az oltári helyzetben vagy, hogy sikerült felkeltened az olvasó érdeklődését és rákattintott a történetes blogodra (mert jó révész vagy), akkor már "csak" meg kell győznöd őt, hogy maradjon veled végig. Ideális esetben az elején kezdi az olvasást, a prológusnál vagy az első fejezetnél. Tudnod kell, hogy miközben olvasni szeretne, ezer és egy dolog pályázik a figyelmére: ott a telója, írt neki egy haver, a tesója most kiáltott át a másik szobából, és közben lehet, hogy a tévé felhallatszik a nappaliból, na meg persze ott a hátsó gondolat, hogy "Tanulni kéne, én meg itt keresgélek valami jó fantasy blogot, nem vagyok normális..." De nem, az ő figyelme ebben a pillanatban csak a tiéd. Elkezd olvasni. Ám ha unalmas az első mondat, ha száraz felsorolás az első bekezdés, ha ezerszer lerágott csont az első jelenet és semmitmondó az első párbeszéd, otthagyja a sztoridat. Még a végén elvonul tanulni! Ez számodra végzetes lehet - előzd meg a bajt.

Tudom, tudom, valahogy el kell kezdeni, kell egy erős alap. Mégse lehet rögtön az első mondatban belevágni egy akciójelenet kellős közepébe úgy, hogy semmit nem tudunk a főhősről. Vagy lehet-e? Miért ne? Adott egy izgalmas szituáció, ahol menekülni kell: a szereplőről sok mindent megtudunk azáltal, hogy végigkövetjük egy-egy döntését, amit nehéz szituációban hozott meg. Ne most meséld el, hogy félárva és nincsenek barátai, vagy hogy milyen faluban cseperedett fel - előbb mentsük meg az életét, és ha megússza, jöhet a többi. De ne egy száraz leírásban, felejtsd el. Mondjuk egy párbeszédben. Üss sok legyet egy csapásra, ez a feszes történetvezetés lényege. Megismerkedhetünk a jövendőbeli szőke herceggel egy menekülés kellős közepén, és rögtön az első párbeszédünkből kiderülhet egy csomó minden a karakterünk múltjáról. A belső monológra persze szükség van, hiszen tisztában kell lennünk azzal, hogyan érez a múltjával kapcsolatban a karakter - de ne rögtön az első jelenetben, könyörgöm!

Amikor íróként fejest ugrasz egy történetbe, az elején hirtelen annyi mindent akarsz elmondani, hogy nehéz szortírozni a már rég kitalált infók között: valahogy meg kell találni az arany középutat, amin haladva fokozatosan tárod fel az olvasó előtt a karaktered lelkének és eszének rétegeit, vagyis árnyalod őt. De gondolj bele, erre nem lesz lehetőséged, ha az olvasó idő előtt "leteszi" a történetedet.


Poe mestere annak, hogy az első mondattal berántsa a történetei világába az olvasót. Az egyik kedvenc kezdésem tőle Az áruló szív (The Tell-Tale Heart) című novella eleje:

"Ó, igen! Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de miért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok?"

Rengeteg információt megtudunk ebből a kezdésből, és egyszerűen epekedve várjuk, hogy kitölthessük a homályos lyukakat még több részlettel - zseniális. Egy másik személyes kedvencem Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című regényének felütése:

"– Uram! A késemért jöttem! 
– Hol hagyta? 
– Valami matrózban. 
– Milyen kés volt? 
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? 
– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele? 
– Kagyló. 
– Hány részből? 
– Egy darabból készült. 
– Akkor nincs baj. Megvan a kés! 
– Hol? 
– A hátamban."

Szóval mint olvashatjátok, híve - oké, rajongója - vagyok az in medias res kezdéseknek, ennek ellenére nem utasítom el az ab ovo (egészen az elejétől kezdve) bevezetéseket sem. Tolkien az egyik kedvenc íróm, aki úgy kezdi A Gyűrűk Urát, hogy "A hobbitokról", mint valami hosszas értekezés leírását. És bejön neki, mert az ő titka az, hogy mesteri módon, csodálatosan szerkeszti meg a mondatokat - az entekként működő leírásai miatt oldódunk fel teljesen Középfölde atmoszférájában. Az ab ovo úgy húz magával, mint egy türelmes, makacs mocsár. Az in medias res leránt három perc alatt, akár a futóhomok. Tolkient nem azért olvasunk, hogy rögtön az első bekezdésben ide-oda kapkodjuk a fejünket. Ám ne feledd, dolgozhatsz csodás leírásokkal, bánhatsz úgy a nyelvvel, akár egy építész, és emellett még mindig beleférhet a tempós kezdés. A határ a csillagos ég!

Egy utolsó megjegyzés: ha kész kéziratról beszélünk, amibe épp belemélyed egy szerkesztő ott a kiadóban, biztosra kell menned. Ne kezdd el ecsetelni az első bekezdésben, hogy "Új suli, új környezet, új barátok, jaj, hogy fogom én ezt túlélni?" Ilyenből legalább háromszázat olvasott már a szerkesztő. Ő azt keresi, mitől más a tiéd, mint a többi - és ezt tudni akarja már az első oldalon, különben ott egy másik kézirat, ami beleolvasásra vár. Gyakran azon a varázslatos első oldalon múlik minden.


Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll,

Dóra xx

2017. november 12., vasárnap

Az írói révészkedésről


Ez egy meghasonlott írás lesz, ami végtelen hurkot képez az alkotás dark matterjében.

Ha van jelenség, amit imádok, az az, amikor megtudom, hogy valaki belefogott egy sztori írásába. Tökmindegy, kiről van szó: ha elkezd írni, az vagy önmagának, vagy a környezetének, vagy vadidegen embereknek a javára válik. Tegyük fel, hogy csak a fióknak alkot (vagy egy labirintusban elrejtett mappának a gépen) - és ezzel máris gazdagabb lett; az írás terápiás, önfelfedező hatását nem kell senkinek bemutatni. De mi van akkor, ha egy kezdő szárba szökkent írópalánta a fiókon kívüli távlatokról álmodik, ha be akar törni a történetes bloggerkedés és/vagy a könyvkiadás világába? Az elsőkönyveseknek már írtam a kiadás előtti állapotokról és kérdésekről, szóval ez most nem erről szól. Hanem arról, hogy naponta születnek olyan írópalánták és bloggerek, akik ontják magukból a történeteket, és tombol bennük a vágy, mint valami őrült hormon aziránt, hogy valaki rákattintson a blogjukra. Kattintson, olvasson, kommentet hagyjon, bekedvencelje, és nyaggassa az alkotót a következő részért, mert az KELL! Ha falkaparósan jó a sztori, kelljen is! Ez a lényeg!

Ez a lényeg? Kérdezem magamtól. Fussunk neki még egyszer. Van egy történetkezdemény, ott lebeg az éterben. Valamiért elfojthatatlan vágyat érzel arra, hogy megmutasd másoknak - hát akkor tessék fejest ugrani a mélyvízbe, gyerünk! De a mélyvíz tényleg mély: úszkálnak benne cápák is, ám te eltökélted, hogy semmi sem vonhatja el a figyelmedet arról, hogy megtanulj úszni - együtt úszni a többiekkel, akik miatt beleugrottál a vízbe. Ők az olvasóid. Nem, nem egyedül úszkálsz a hatalmas óceánban, és a cápák nem azért lettek odarakva, hogy direkt téged bosszantsanak. Hajlamos vagy azt hinni, hogy rólad szól az egész, az alkotói zsenialitásodról - pedig ez nem így van.




Lepörögve a tengeri hasonlatról: végy egy regényt, ami évek óta ott porosodik egy könyvespolcon. Ott van benne több százoldalnyi csoda, ami talán évekkel ezelőtt lett megírva és kinyomtatva. Türelmesen várakozik, vár arra, hogy megszülethessen. Hogyan? Hisz már megszületett, az író egyik becses gyermekéről van szó... De ténylegesen megszületett-e már? Nem igazán. Csak az olvasó fejében kelhet életre. Egy történet akkor tud szabadon lélegezni, ha eléri a célját: ha olvassák. Egy könyvet ketten írnak, az író, aki írja és az olvasó, aki olvassa, ahogy Kosztolányi fogalmazott.

Akkor mi is itt a lényeg? Még mindig csak egy háromfejezetes sztorikezdeményünk van, amit épp feltöltöttünk a Wattpadre vagy a Bloggerre. Első gyermekünk, szeretgetjük, dédelgetjük, javítgatjuk. Magunknak írtuk, hiszen a saját életünk, rajongásunk, tapasztalataink, érzelmeink és fantáziánk befektetéséről van szó. Ott a lelkünk kiterítve az internet óceánjában - ki előtt? Az olvasó előtt. Ha ők nem olvassák, ha nincsenek látogatók a blogon, képesek vagyunk rögtön átesni a ló (csikóhal?) túlsó oldalára, miszerint: "Szar az egész, én ezt abbahagyom."

Nem kell abbahagynod. Ne kövess el újabb végzetes hibát, hiszen épp elég az, amit már így is elkövettél: elfeledkeztél az olvasóidról. Ők azok, akik jó történeteket akarnak olvasni, akik az olvasásba menekülnek, akik a sztorik hőseitől és a varázslatos világok kitalált kastélyaitól és erdőségeitől várják, hogy megoldást kínáljanak a problémáikra. Az olvasók akarják a sztoridat, szükségük van rád! Róluk szól az egész. Nem rólad. Itt a titok - ami igazából nem is igaz. Mondtam, hogy meghasonlott gondolatok következnek. A történet rólad szól, te tetted bele a szívedet-lelkedet, magadért írtad. Magadért írtad? Biztos vagy te ebben? Miért írtad? Írhatnál csak a fióknak. De te blogot vezetsz, és háromségbe vagy esve a látogatószám láttán. Akkor próbálj kicsit átkapcsolni, és futtasd le az egyenletet az agyadban így:

A történet az olvasódról szól. Érte van. Nem magadért. 



Oké, tegyük fel, hogy ez az alapvetés. Az egyenlet túloldalán pedig egy baromi egyszerű, de annál nehezebben kivitelezhető gondolat áll: mindent, mindent meg kell tenned azért, hogy az olvasóhoz eljusson az írásod. Csúnya szóval úgy mondják, marketing. Én inkább úgy fogalmaznék, ahhoz, hogy a történet révbe érjen, kell egy révész. A jó révész tudja, honnan indult, és hogy hová tart, látja a célt maga előtt. Alázatosan, precízen végzi a munkáját, egyfajta szolgáltatást: átvezet a túlpartra, hidat teremt ott, ahol máshogy nem lehet megoldani a dolgot. Tisztában van vele, hogy ő maga mennyire pótolhatatlan, de azt is tudja, hogy amit tesz, azt másokért teszi. És ha nincsenek, akik igénybe vennék a szolgáltatásait, a létének puszta értelme is megkérdőjeleződik.

Légy a saját révészed, aki szorgalmasan, alázattal és céltudatosan dolgozik, miközben tisztában van azzal, hogy olvasók nélkül elveszett. Keresgélj a folyó partján, szedd őket össze ha kell, egyenként, meséld el nekik, miért jó döntés, ha a te csónakodat választják, és végül kalauzold el őket a túlpartra. Az olvasó azért olvasó, mert át akar jutni a túlparta: életre szóló élményre vágyik a történeted elolvasásával, tanulni akar belőle, ki akar kapcsolni és az esti olvasás után elégedetten a párnájára hajtani a fejét. Segíts neki ebben. Ha alázatos, hiteles és szorgalmas maradsz, és megérted, hogy te az olvasóért vagy, akkor nem kell túlságosan trükköznöd a marketingszörnnyel. Idővel megszelídül.

Az írás, az alkotás, a sztori magva rólad szól. Hiszen benned indult el, nélküled nem is létezne. De az olvasóban ér célba, ezt sose felejtsd el. Becsüld meg őt, hisz a legdrágább kincsét adja neked, amit ember csak adhat egy másik embernek: az idejét. Téged választott, a te blogodra kattintott rá. Bizonyítsd be neki, hogy jó döntést hozott.

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll,

Dóra xx

2017. április 11., kedd

Az új matek tétel: a CEU-ügy


Kedves gimnazista, középiskolás diák!

Azt kérdezted, mi a fene ez a CEU-ügy.
Jogosan, hisz már eleged van belőle, hogy mindenhol ezt hallod vagy látod. Ezt kérdezed Twitteren, Facebookon, Instán - én ezt látom. A közösségi médiának köszönhetően akkor is látom, mi foglalkoztat téged, ha 200 vagy 2000 kilométerre vagy tőlem. És mivel nem tudhatom, kaptál-e választ a kérdésedre, úgy döntöttem, megpróbálom kibogozni számodra ezt az átláthatatlan katyvaszt, ami ebből a három betűs szóból, a CEU-ból kelt életre. Azt is elmondom, miért kell feltétlenül tudnod erről az ügyről.

Először is: mi az a CEU?

A CEU nem más, mint a Central European University, a Közép-európai Egyetem, ami Budapesten működik és fogad diákokat széles e világról. Jelenleg 108 különböző ország diákja tanul az intézményben, összesen több mint 1400-an járnak ide. Az egyetem színvonalas felsőoktatást, mester és doktori programokat kínál, és bizony elég kapósak a helyek. A legfőbb oka annak, hogy valaki ide jön tanulni, hogy egy olyan típusú intézményről van szó, ami amerikai oktatási modellt követ, amerikai diplomát ad a legtöbb képzési szakon, emellett kiad Magyarországon is elfogadott, magyar diplomát. Tudni kell, hogy ez bevett, elfogadott jelenség más országokban, a hasonló elven működő egyetemeknél. Ilyen például a Nagy-Britanniában működő Richmond Egyetem, vagy a Párizsi Amerikai Egyetem, de Kairóban, Svájcban és még sok más helyen is van amerikai felsőoktatási intézmény, ahol az Egyesült Államokban elfogadott diplomákat adnak ki. Ez tökre jó dolog, nem? Fantasztikus, hogy erre van lehetőség. A CEU-t igazi magyar sikersztorinak tartják, amire büszkék lehetünk: az egyetem olyan kedvező környezetet biztosít az akadémiai (egyetemi, felsőoktatási) élethez, hogy diákok, szakemberek, kutatók, professzorok és tudományos érdekeltségű emberek százait, ezreit vonzza ide, kicsiny hazánkba a világ minden tájáról. Milyen szép is leírni ezt a mondatot. A CEU 25 éve zavartalanul működik és járul hozzá a tudományos élet színesítéséhez. Nyugodtan vehetjük a nagybetűs Tudás egyik szimbolikus intézményeként.




Oké, eddig megvan. De akkor mi ez az ügy a CEU-val?

Figyelj, mert eldurvul a dolog. Bejön a politikai szál. Ja, hogy eddig egy egyetemről beszéltünk, és most hirtelen a magyar törvényhozásra térek át? Hidd el, nem szívesen teszem, de muszáj. Március 28-án benyújtottak egy törvényjavaslatot a 2011-es felsőoktatási törvény szigorításával kapcsolatban. Ez a törvényjavaslat híresült el Lex CEU néven. Ha érdekel, itt olvashatod el. A javaslat több olyan elemet is tartalmaz, amely csak és kizárólag a CEU-ra vonatkoztatható, mint például: 

- Külföldi felsőoktatási intézménynek a származási országában is rendelkeznie kell oktatást végző campusszal.

- A működés feltétele, hogy az egyetem származási országa (ez esetben az USA) és Magyarország között nemzetközi egyezmény jöjjön létre.

Van még más is, de nem akarlak tovább fárasztani, maradjunk csak ennél a két példánál. Ezek olyan feltételek, melyeknek a CEU ha akarna, sem tudna megfelelni. Hogyhogy? Azért, mert:

- Rendelkeznie kellene egy New York állambeli campusszal, ahol be van jegyezve az egyetem. Ez rengeteg pénzbe kerülne. A törvényjavaslat gyakorlatilag azt kéri, hogy gyorsan, frissen húzzanak fel New Yorkban egy épületet, és indítsák el ott is az oktatást ahhoz, hogy a CEU továbbra is törvényesen oktathasson itt, Magyarországon. Emlékezz vissza, fent már említettem, hogy a CEU olyan típusú egyetem, amihez hasonló számtalan működik a világon: az USA-ban van bejegyezve, és épülete, oktatási tevékenysége pedig másik országokban van, ahol amerikai diplomát ad. Ez elfogadott dolog a világon, bevett szokás.

- A másik pont: Az USA és Magyarország közti egyezmény. Szövetségi kormányi szinten nem jöhet létre államközi egyezmény. Az Egyesült Államok egész egyszerűen nem így működik, nem úgy van felépítve, hogy ezt meg lehessen tenni. Az USA-ban az oktatás ügyeit csak és kizárólag tagállami szinten lehet rendezni, tehát ez esetben New Yorkban. De a törvényjavaslat nem ezt kéri, hanem szövetségi szintű egyezményt, magának Trump elnöknek az aláírását. Ezt lehetetlen teljesíteni.

Ennek ellenére, ha hiszed, ha nem, a magyar Országgyűlés megtárgyalta a törvényjavaslatot, és hihetetlen gyorsasággal, szokatlan sürgőséggel, április 4-én el is fogadta a törvényt. A magyar köztársasági elnöknek, Áder Jánosnak április 10-ig lett volna ideje visszaküldeni a törvényt újratárgyalásra vagy ellenőrzésre, ám ezt nem tette meg. Hanem aláírta a törvényt.

Miért fontos ez? Miért nyúlik ilyen hosszúra ez a bejegyzés?

Mert neked a CEU ügyét ismerned kell. Úgy kell tudnod, mint egy matematikai alaptételt. És hogy mennyire gondolom ezt komolyan? Lássuk.

A Thalész-tétel így hangzik:

Ha egy kör átmérőjének két végpontját összekötjük a kör bármely más pontjával, akkor derékszögű háromszöget kapunk.

A CEU-tétel pedig így hangzik:

Ha olyan törvényt hoznak, ami teljesíthetetlen feltételeket követel egy intézménytől ahhoz, hogy tovább működhessen, az intézménynek nincs más választása, mint bezárni.


Kezded kapisgálni, ugye? Persze, hogy kezded, hisz értelmes, gondolkodó fiatal felnőtt vagy, aki szeretné tisztábban látni a jövőjét, szeretné tudni, hogy megvalósítható-e az álom, amit elképzelt magának. Jól tudod, hogy álmokat és jövőt építeni csak biztos alapokra lehet. Ezért kell mindent az alapoknál kezdeni: megérteni, miért hízott ekkorára a CEU ügye. Egyszerűen megfogalmazva azért, mert ha személyre szabott, intézményre szabott törvényeket hoznak meg a Parlamentben, és így ellehetetlenítik (lehetetlenné teszik a további működését), akkor felmerül a kérdés, vajon bármilyen intézményt bezárhatnak egyik pillanatról a másikra, egy bonyolultan megfogalmazott törvénymódosítás alapján? Egy gimnáziumot is? Egy vállalkozást? Egy üzletláncot? Egy kisboltot?

Most biztosan azt kérdezed...

Na de miért akarná Magyarország kormánya bezáratni ezt a magyar sikersztorit, a CEU-t? Egyáltalán, egy kiváló egyetemet? Erre nem tudok pontos választ adni. Maradjunk a CEU-ügy közvetlen következményeinél. Merthogy nagyon-nagyon sokan vagyunk, akik nem értünk egyet ezzel a törvénnyel. Meg is mutattuk ezt a kormánynak, éltünk a véleménynyilvánítás jogával: békés tüntetéseket szerveztünk a CEU ügyéért. Ahogy megszületett a törvényjavaslat, úgy megszületett a nemzetközi felháborodás is és ezzel együtt az elképesztő mértékű támogatás a világ minden tájáról. Hogy honnan indult ez az egész, mi fogja össze ezt a támogatást, mi az a jelszó, amit már mindenki ismer? Nem más, mint az "I stand with CEU" szófordulat és hashtag. Igen! Erre való a közösségi média, kérem szépen! Pár nap alatt szerte a világon megtanultak egy magyar kifejezést: azt, hogy #aCEUvalvagyok azt jelenti, hogy #IstandwithCEU. Az egyetemek szabadságáért, az oktatás szabadságáért, az észérvek és a logika, a józan ész szabadságáért emelik fel a hangjukat szerte a világon. Te is láthatod. Csak kattints rá arra a bizonyos hashtagre: a külföldi sajtó, a neves napilapok felkapták az ügyünket, és foglalkoznak vele, írnak rólunk.

Egész hashtag hálózat alakult ki
forrás: portfolio

Mennyi az annyi?

Beszélnünk kell még valamiről, méghozzá a tüntetések, a megmozdulások, a demonstrációk nagyságáról. Én ott voltam két tüntetésen, mindkét alkalommal körülbelül tízezres tömeg gyűlt össze Budapesten. De miután elfogadták a törvényt (április 4.), a hétvégén, pontosabban vasárnap megszerveztek egy nagyobb demonstrációt is. Mutatom a számokat: a tüntetés eseményén jól látod (ITT), hogy az érdeklődők és a résztvevők száma körülbelül negyvenezerre rúgott. Én szeretek realista lenni, kissé angolos hozzáállással, ami annyit tesz, becsüljük alá a dolgokat, hogy aztán jólessen a meglepetés, ha kedvezőbb lesz a kimenetel: szóval maximum húszezer békés tüntetőre számítottam. Negyvenezren jelezték vissza, már jóval kevesebbnek is örültünk volna... de április 9-én nagyjából HETVENEZREN jöttek el, hogy békésen felvonuljanak a felsőoktatás szabadságáért! De sajnos a magyar újságokban, a magyar rádióban, a magyar tévében és a magyar internetes hírportálokon azt kommunikálják, hogy:

"...hiába a szervezett utazások, repülőjegyek, Facebook-akciók, csalódottak a szervezők." (Origo)

Olyan színben akarják feltüntetni, mintha ez a tüntetés nem lenne valami nagy durranás. Pedig én bizony bevallom, megkönnyeztem, hogy az élő közvetítésben láthattam, micsoda tömeg hömpölyög végig a Lánchídon. Hogy micsoda erő és összetartás lakozik az emberekben! De akkor mégis miért hajtogatják azt a magyar közszolgálati médiában, hogy ez nem nagy dolog? Tudod, ha egy hazugságot vagy ferdített igazságot sokáig mondogatnak, az emberek előbb-utóbb elhiszik. Egyre véresebb a médiaháború, ehhez elég csak ennek a cikknek az első pár sorát elolvasni.

De nem hagyjuk!


Most jössz be TE a képbe. Jaj, nem, nem uszítani akarok. Ha elolvastad idáig, akkor már valószínűleg sejted, mit szeretnék: megkérni téged arra, hogy beszéljetek a CEU ügyéről az ismerőseiddel, osztálytársaiddal, rokonaiddal, szomszédaiddal! Szervezz diákköröket, diákfórumokat, beszéljetek a tanárokkal, kérdezzetek, vitázzatok, érveljetek. Tipp: nyelvórákon dolgozzátok fel a külföldi újságok CEU-s cikkeit! Kiváló szókincsfejlesztő és szövegértő olvasási gyakorlat. 

Gyerekek, én anno 2016 februárjában felvettem a kockás inget veletek együtt, amikor kiálltatok szeretett tanáraitokért. Annyira örültem nektek. Kötelességemnek tartottam felvenni a kockás inget. Most pedig még égetőbb dologról van szó: arra kérlek benneteket, újra kezdjetek el beszélgetni a magyar oktatás ügyéről! Használjátok az #IstandwithCEU kifejezést, bátran és büszkén hordjatok világoskék színt, ami a CEU-ügy szinte hivatalos színe lett, és kérdezzetek, kérdezzetek, kérdezzetek! És még valami. Ha csak egyetlen tanácsomat fogadjátok meg, akkor legyen ez: mindig olvassatok utána az információknak! Kutassatok, győződjetek meg róla, hogy egy ügyet vagy hírt több oldalról is megvizsgáltatok. Csak így lehet párbeszédet kialakítani egy bizonyos ügyről, nem pedig egymásra mutogatással.

Ajánlok még egy videót, ha szeretnél elmélyedni a témában.

Köszönöm, ha elolvastad. Nagy vagy! ;)

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.

Dóra xx

2017. március 15., szerda

Negyvenkettő


Sokat gondolkozok azon, mi az élet értelme. Nem azon, hogy mi a válasz, inkább azon, hogy mások hogyan láthatják ezt a kérdést és a választ. Mert ha azt mondom, hogy az élet értelme szeretni és szeretve lenni, akkor rögtön arra gondolhatnánk, hogy ez az egész földi lét olyan játszma, ami arra megy ki, hogy megtaláljuk az igaz szeretetet, az igaz szerelmet, valakit, aki önzetlenül, csak önmagunkért szeret. Ha nincs ilyen vagy nem találkozunk vele ebben az életben, akkor sincs baj, hiszen a barátainkban, vagy a közvetlen családtagjainkban keressük és kapjuk meg a szeretetet. Esetleg egy gyerkőcben, akit mi hoztunk a világra – benne biztosan ott lakozik az a feltétel nélküli, elfogadó szeretet, amire annyira szomjazunk az ittlétünk alatt.

Egyre kevésbé értek ezzel egyet. Az élet értelme mindenféleképpen a szeretet, illetve a szeretetre való képesség. Az adakozás képessége. Ami szerintem szorosan összefügg azzal, hogy valaki felismeri a következőt: minden csak átmeneti. Egy kapcsolat, egy szerelem, egy barátság, a fájdalom, az öröm, egy évszak, egy időszak… benne van a nevében, időszak; szakaszos, nem állandó, elmúlik. Ez elsőre ijesztő gondolat, de meg lehet szokni, hogy minden folyton változik, és szerintem ez valahol felszabadító érzés. Amikor megértjük, hogy maga az élet is csak egy időszak.

És amikor ez tudatosul, véleményem szerint abban a pillanatban lehet elkövetni a legnagyobb hibákat. Beindulhat a kapkodás. Elindulhat egy olyan folyamat, hogy „rövid ideig vagyok itt, most kell letennem valamit az asztalra, nyomot kell hagynom magam után, szeretnem kell, keresni kell a szeretet bármilyen formáját, hamarosan lejár az idő, emberek, hát nem értitek, hogy szeretet kell?” És amikor hirtelen nem kapjuk ezt meg, hát teremtünk ilyesmit. Belerohanunk egy eleve halálra ítélt párkapcsolatba, házasságba, elvakultan hozunk meg fontos döntéseket, megrészegülve a szeretetakarástól. Ezek durva szavak, nem szabadna erről osztanom az észt 25 évesen; csupán filozofálok, gondolkodom.

A nagy elmélkedésben arra jutottam, hogy az élet lényege, a szeretet arról szól, hogy rájövünk, a szeretet nem rólunk szól. Nem arról, hogy „mindenképpen szeretnem kell valamit vagy valakit”, „mindenképpen szeressenek”, „mindenképpen össze kell tartozni és valamit alkotni, hisz olyan rövid az időnk itt”. Ez szerintem önzés. Fél vagy egy évvel ezelőtt egyébként még nem így gondoltam, viszonylag rövid idő alatt formálódott át erről a véleményem.



Szóval a szeretetet én abban látom, hogy azért akarom megnevettetni a barátaimat, hogy nekik jó legyen. Nem azért, hogy elmondhassák rólam, milyen jó velem beszélgetni, vagy nekem mennyire jólesett a beszélgetés. Arról is szól, hogy jót cselekszem, de nem várok érte dicséretet. És nem azért cselekszem jót, hogy kevésbé érezzem magam rossz, értéktelen embernek. (Ez hihetetlenül nehéz egyébként.) Hanem azért cselekszem, azért adok, azért szeretek önzetlenül, mert… megtehetem. Mert mindennap van rá 24 órám, hogy megtehessem. Később már nem lesz. Itt megint előjön a sürgetés, hogy „jaj, most kell jót tenni!”, de ez nem helyes irány – az én véleményem szerint. Bele kell nyugodni, elfogadni, hogy az életünk rövid ezen a földön, és így felszabadult örömmel megérteni, hogy ez egy olyan időszak (az élet), amiben adhatok! Ez mekkora áldás ám, mekkora lehetőség, micsoda képesség! Ennél szerintem nem létezik nagyobb csoda.

És ilyenkor állok és nézek értetlenül, amikor olyan emberekkel találkozom, közvetlenül vagy közvetetten, akik arra pazarolják ezt az időszakos, párszor 24 órájukat, hogy romboljanak, pusztítsanak, és gyűlöletet szítsanak. Valóban, ezt is meg lehet tenni, lehet ez is az élet értelme. Csakhogy a pusztítás és az adakozás (építés, szeretet) között van egy hatalmas különbség. Az egyik véges. A pusztítás véges. Van egy pont, amin túl már nincs mit lerombolni. Ergo, ha a pusztításban látjuk az élet értelmét, zátonyra futottunk – mert bizony az véges. Az önzetlenség, a szeretet, az építés pedig végtelen. Sokszorozódhat, mindig szükség lesz rá, mindig jelen van. Akár a levegő körülöttünk, olyan természetes, illetve annak kellene lennie.

Én személy szerint egyelőre az alkotásban látom az élet értelmét. (Mondom ezt 25 évesen, erre visszatérhetünk majd, folyton változik az ember, a személyiség, a prioritások…) De tudom, hogy rengetegen vannak, akik még nem találták meg az eszközét annak, hogy adjanak, hogy értelmet adjanak az életüknek, és kétségbeesett vészmegoldásokon törik a fejüket, esetleg már bele-bele is kaptak egy-egy ilyen vészforgatókönyv szélébe. Úgy gondolom, ha valaki ebben az életben van, fizikai valójában, akkor elsődleges kötelessége a szeretet, és ennek elégnek kell lennie. Ha csak egy szép szavad van egy másik emberhez, egy dicséret, egy megértő szó, vagy a figyelmes hallgatás, már célba értél. De ezeket ne önmagad miatt tedd; hogy jobban érezd magad tőlük. A másikért csinálod, mert a másiknak mindig is szüksége lesz a te önzetlenségedre. Így indulhat csak meg egy láncreakció, az olyan fajta, amelyik nem bizonytalanságból és kilátástalanságból születik, hanem pozitív energiából, ami visszacsatolódik és áramlik közöttünk.

Hiszek a reinkarnációban, de nem használhatom kifogásként. Hogy majd a következő életemben eljön ez meg az a perc, majd a következő alkalommal bebizonyítom, megmutatom, megismerem… Lesz még lehetőségem rá. Nem. Ez baromság. Most vagyok, most vagyok én az, aki vagyok, akivé tettem magam, és akivé még ebben a létben válhatok; a szeretet eszköze. Nincs kifogás, nincs elodázás. A mai 24 óra létezik, semmi más.

Ha ezt elolvastad, és még nem menekültél el hanyatt-homlok, akkor kérdeznék tőled valamit. Várom a választ kommentben, tényleg őszintén érdekel. Szerinted mit jelent az alázat? Számodra mi az? Szinonimaszótárt és értelmező kéziszótárt nem ér nyitni! ;)

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.

Dóra xx