2017. április 11., kedd

Az új matek tétel: a CEU-ügy


Kedves gimnazista, középiskolás diák!

Azt kérdezted, mi a fene ez a CEU-ügy.
Jogosan, hisz már eleged van belőle, hogy mindenhol ezt hallod vagy látod. Ezt kérdezed Twitteren, Facebookon, Instán - én ezt látom. A közösségi médiának köszönhetően akkor is látom, mi foglalkoztat téged, ha 200 vagy 2000 kilométerre vagy tőlem. És mivel nem tudhatom, kaptál-e választ a kérdésedre, úgy döntöttem, megpróbálom kibogozni számodra ezt az átláthatatlan katyvaszt, ami ebből a három betűs szóból, a CEU-ból kelt életre. Azt is elmondom, miért kell feltétlenül tudnod erről az ügyről.

Először is: mi az a CEU?

A CEU nem más, mint a Central European University, a Közép-európai Egyetem, ami Budapesten működik és fogad diákokat széles e világról. Jelenleg 108 különböző ország diákja tanul az intézményben, összesen több mint 1400-an járnak ide. Az egyetem színvonalas felsőoktatást, mester és doktori programokat kínál, és bizony elég kapósak a helyek. A legfőbb oka annak, hogy valaki ide jön tanulni, hogy egy olyan típusú intézményről van szó, ami amerikai oktatási modellt követ, amerikai diplomát ad a legtöbb képzési szakon, emellett kiad Magyarországon is elfogadott, magyar diplomát. Tudni kell, hogy ez bevett, elfogadott jelenség más országokban, a hasonló elven működő egyetemeknél. Ilyen például a Nagy-Britanniában működő Richmond Egyetem, de Bulgáriában, Franciaországban, Svájcban is van amerikai felsőoktatási intézmény, ahol az Egyesült Államokban elfogadott diplomákat adnak ki. Ez tökre jó dolog, nem? Fantasztikus, hogy erre van lehetőség. A CEU-t igazi magyar sikersztorinak tartják, amire büszkék lehetünk: az egyetem olyan kedvező környezetet biztosít az akadémiai (egyetemi, felsőoktatási) élethez, hogy diákok, szakemberek, kutatók, professzorok és tudományos érdekeltségű emberek százait, ezreit vonzza ide, kicsiny hazánkba a világ minden tájáról. Milyen szép is leírni ezt a mondatot. A CEU 25 éve zavartalanul működik és járul hozzá a tudományos élet színesítéséhez. Nyugodtan vehetjük a nagybetűs Tudás egyik szimbolikus intézményeként.




Oké, eddig megvan. De akkor mi ez az ügy a CEU-val?

Figyelj, mert eldurvul a dolog. Bejön a politikai szál. Ja, hogy eddig egy egyetemről beszéltünk, és most hirtelen a magyar törvényhozásra térek át? Hidd el, nem szívesen teszem, de muszáj. Március 28-án benyújtottak egy törvényjavaslatot a 2011-es felsőoktatási törvény szigorításával kapcsolatban. Ez a törvényjavaslat híresült el Lex CEU néven. Ha érdekel, itt olvashatod el. A javaslat több olyan elemet is tartalmaz, amely csak és kizárólag a CEU-ra vonatkoztatható, mint például: 

- Külföldi felsőoktatási intézménynek a származási országában is rendelkeznie kell oktatást végző campusszal.

- A működés feltétele, hogy az egyetem származási országa (ez esetben az USA) és Magyarország között nemzetközi egyezmény jöjjön létre.

Van még más is, de nem akarlak tovább fárasztani, maradjunk csak ennél a két példánál. Ezek olyan feltételek, melyeknek a CEU ha akarna, sem tudna megfelelni. Hogyhogy? Azért, mert:

- Rendelkeznie kellene egy New York állambeli campusszal, ahol be van jegyezve az egyetem. Ez rengeteg pénzbe kerülne. A törvényjavaslat gyakorlatilag azt kéri, hogy gyorsan, frissen húzzanak fel New Yorkban egy épületet, és indítsák el ott is az oktatást ahhoz, hogy a CEU továbbra is törvényesen oktathasson itt, Magyarországon. Emlékezz vissza, fent már említettem, hogy a CEU olyan típusú egyetem, amihez hasonló számtalan működik a világon: az USA-ban van bejegyezve, és épülete, oktatási tevékenysége pedig másik országokban van, ahol amerikai diplomát ad. Ez elfogadott dolog a világon, bevett szokás.

- A másik pont: Az USA és Magyarország közti egyezmény. Szövetségi kormányi szinten nem jöhet létre államközi egyezmény. Az Egyesült Államok egész egyszerűen nem így működik, nem úgy van felépítve, hogy ezt meg lehessen tenni. Az USA-ban az oktatás ügyeit csak és kizárólag tagállami szinten lehet rendezni, tehát ez esetben New Yorkban. De a törvényjavaslat nem ezt kéri, hanem szövetségi szintű egyezményt, magának Trump elnöknek az aláírását. Ezt lehetetlen teljesíteni.

Ennek ellenére, ha hiszed, ha nem, a magyar Országgyűlés megtárgyalta a törvényjavaslatot, és hihetetlen gyorsasággal, szokatlan sürgőséggel, április 4-én el is fogadta a törvényt. A magyar köztársasági elnöknek, Áder Jánosnak április 10-ig lett volna ideje visszaküldeni a törvényt újratárgyalásra vagy ellenőrzésre, ám ezt nem tette meg. Hanem aláírta a törvényt.

Miért fontos ez? Miért nyúlik ilyen hosszúra ez a bejegyzés?

Mert neked a CEU ügyét ismerned kell. Úgy kell tudnod, mint egy matematikai alaptételt. És hogy mennyire gondolom ezt komolyan? Lássuk.

A Thalész-tétel így hangzik:

Ha egy kör átmérőjének két végpontját összekötjük a kör bármely más pontjával, akkor derékszögű háromszöget kapunk.

A CEU-tétel pedig így hangzik:

Ha olyan törvényt hoznak, ami teljesíthetetlen feltételeket követel egy intézménytől ahhoz, hogy tovább működhessen, az intézménynek nincs más választása, mint bezárni.


Kezded kapisgálni, ugye? Persze, hogy kezded, hisz értelmes, gondolkodó fiatal felnőtt vagy, aki szeretné tisztábban látni a jövőjét, szeretné tudni, hogy megvalósítható-e az álom, amit elképzelt magának. Jól tudod, hogy álmokat és jövőt építeni csak biztos alapokra lehet. Ezért kell mindent az alapoknál kezdeni: megérteni, miért hízott ekkorára a CEU ügye. Egyszerűen megfogalmazva azért, mert ha személyre szabott, intézményre szabott törvényeket hoznak meg a Parlamentben, és így ellehetetlenítik (lehetetlenné teszik a további működését), akkor felmerül a kérdés, vajon bármilyen intézményt bezárhatnak egyik pillanatról a másikra, egy bonyolultan megfogalmazott törvénymódosítás alapján? Egy gimnáziumot is? Egy vállalkozást? Egy üzletláncot? Egy kisboltot?

Most biztosan azt kérdezed...

Na de miért akarná Magyarország kormánya bezáratni ezt a magyar sikersztorit, a CEU-t? Egyáltalán, egy kiváló egyetemet? Erre nem tudok pontos választ adni. Maradjunk a CEU-ügy közvetlen következményeinél. Merthogy nagyon-nagyon sokan vagyunk, akik nem értünk egyet ezzel a törvénnyel. Meg is mutattuk ezt a kormánynak, éltünk a véleménynyilvánítás jogával: békés tüntetéseket szerveztünk a CEU ügyéért. Ahogy megszületett a törvényjavaslat, úgy megszületett a nemzetközi felháborodás is és ezzel együtt az elképesztő mértékű támogatás a világ minden tájáról. Hogy honnan indult ez az egész, mi fogja össze ezt a támogatást, mi az a jelszó, amit már mindenki ismer? Nem más, mint az "I stand with CEU" szófordulat és hashtag. Igen! Erre való a közösségi média, kérem szépen! Pár nap alatt szerte a világon megtanultak egy magyar kifejezést: azt, hogy #aCEUvalvagyok azt jelenti, hogy #IstandwithCEU. Az egyetemek szabadságáért, az oktatás szabadságáért, az észérvek és a logika, a józan ész szabadságáért emelik fel a hangjukat szerte a világon. Te is láthatod. Csak kattints rá arra a bizonyos hashtagre: a külföldi sajtó, a neves napilapok felkapták az ügyünket, és foglalkoznak vele, írnak rólunk.

Egész hashtag hálózat alakult ki
forrás: portfolio

Mennyi az annyi?

Beszélnünk kell még valamiről, méghozzá a tüntetések, a megmozdulások, a demonstrációk nagyságáról. Én ott voltam két tüntetésen, mindkét alkalommal körülbelül tízezres tömeg gyűlt össze Budapesten. De miután elfogadták a törvényt (április 4.), a hétvégén, pontosabban vasárnap megszerveztek egy nagyobb demonstrációt is. Mutatom a számokat: a tüntetés eseményén jól látod (ITT), hogy az érdeklődők és a résztvevők száma körülbelül negyvenezerre rúgott. Én szeretek realista lenni, kissé angolos hozzáállással, ami annyit tesz, becsüljük alá a dolgokat, hogy aztán jólessen a meglepetés, ha kedvezőbb lesz a kimenetel: szóval maximum húszezer békés tüntetőre számítottam. Negyvenezren jelezték vissza, már jóval kevesebbnek is örültünk volna... de április 9-én nagyjából HETVENEZREN jöttek el, hogy békésen felvonuljanak a felsőoktatás szabadságáért! De sajnos a magyar újságokban, a magyar rádióban, a magyar tévében és a magyar internetes hírportálokon azt kommunikálják, hogy:

"...hiába a szervezett utazások, repülőjegyek, Facebook-akciók, csalódottak a szervezők." (Origo)

Olyan színben akarják feltüntetni, mintha ez a tüntetés nem lenne valami nagy durranás. Pedig én bizony bevallom, megkönnyeztem, hogy az élő közvetítésben láthattam, micsoda tömeg hömpölyög végig a Lánchídon. Hogy micsoda erő és összetartás lakozik az emberekben! De akkor mégis miért hajtogatják azt a magyar közszolgálati médiában, hogy ez nem nagy dolog? Tudod, ha egy hazugságot vagy ferdített igazságot sokáig mondogatnak, az emberek előbb-utóbb elhiszik. Egyre véresebb a médiaháború, ehhez elég csak ennek a cikknek az első pár sorát elolvasni.

De nem hagyjuk!


Most jössz be TE a képbe. Jaj, nem, nem uszítani akarok. Ha elolvastad idáig, akkor már valószínűleg sejted, mit szeretnék: megkérni téged arra, hogy beszéljetek a CEU ügyéről az ismerőseiddel, osztálytársaiddal, rokonaiddal, szomszédaiddal! Szervezz diákköröket, diákfórumokat, beszéljetek a tanárokkal, kérdezzetek, vitázzatok, érveljetek. Tipp: nyelvórákon dolgozzátok fel a külföldi újságok CEU-s cikkeit! Kiváló szókincsfejlesztő és szövegértő olvasási gyakorlat. 

Gyerekek, én anno 2016 februárjában felvettem a kockás inget veletek együtt, amikor kiálltatok szeretett tanáraitokért. Annyira örültem nektek. Kötelességemnek tartottam felvenni a kockás inget. Most pedig még égetőbb dologról van szó: arra kérlek benneteket, újra kezdjetek el beszélgetni a magyar oktatás ügyéről! Használjátok az #IstandwithCEU kifejezést, bátran és büszkén hordjatok világoskék színt, ami a CEU-ügy szinte hivatalos színe lett, és kérdezzetek, kérdezzetek, kérdezzetek! És még valami. Ha csak egyetlen tanácsomat fogadjátok meg, akkor legyen ez: mindig olvassatok utána az információknak! Kutassatok, győződjetek meg róla, hogy egy ügyet vagy hírt több oldalról is megvizsgáltatok. Csak így lehet párbeszédet kialakítani egy bizonyos ügyről, nem pedig egymásra mutogatással.

Ajánlok még egy videót, ha szeretnél elmélyedni a témában.

Köszönöm, ha elolvastad. Nagy vagy! ;)

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.

Dóra xx

2017. március 15., szerda

Negyvenkettő


Sokat gondolkozok azon, mi az élet értelme. Nem azon, hogy mi a válasz, inkább azon, hogy mások hogyan láthatják ezt a kérdést és a választ. Mert ha azt mondom, hogy az élet értelme szeretni és szeretve lenni, akkor rögtön arra gondolhatnánk, hogy ez az egész földi lét olyan játszma, ami arra megy ki, hogy megtaláljuk az igaz szeretetet, az igaz szerelmet, valakit, aki önzetlenül, csak önmagunkért szeret. Ha nincs ilyen vagy nem találkozunk vele ebben az életben, akkor sincs baj, hiszen a barátainkban, vagy a közvetlen családtagjainkban keressük és kapjuk meg a szeretetet. Esetleg egy gyerkőcben, akit mi hoztunk a világra – benne biztosan ott lakozik az a feltétel nélküli, elfogadó szeretet, amire annyira szomjazunk az ittlétünk alatt.

Egyre kevésbé értek ezzel egyet. Az élet értelme mindenféleképpen a szeretet, illetve a szeretetre való képesség. Az adakozás képessége. Ami szerintem szorosan összefügg azzal, hogy valaki felismeri a következőt: minden csak átmeneti. Egy kapcsolat, egy szerelem, egy barátság, a fájdalom, az öröm, egy évszak, egy időszak… benne van a nevében, időszak; szakaszos, nem állandó, elmúlik. Ez elsőre ijesztő gondolat, de meg lehet szokni, hogy minden folyton változik, és szerintem ez valahol felszabadító érzés. Amikor megértjük, hogy maga az élet is csak egy időszak.

És amikor ez tudatosul, véleményem szerint abban a pillanatban lehet elkövetni a legnagyobb hibákat. Beindulhat a kapkodás. Elindulhat egy olyan folyamat, hogy „rövid ideig vagyok itt, most kell letennem valamit az asztalra, nyomot kell hagynom magam után, szeretnem kell, keresni kell a szeretet bármilyen formáját, hamarosan lejár az idő, emberek, hát nem értitek, hogy szeretet kell?” És amikor hirtelen nem kapjuk ezt meg, hát teremtünk ilyesmit. Belerohanunk egy eleve halálra ítélt párkapcsolatba, házasságba, elvakultan hozunk meg fontos döntéseket, megrészegülve a szeretetakarástól. Ezek durva szavak, nem szabadna erről osztanom az észt 25 évesen; csupán filozofálok, gondolkodom.

A nagy elmélkedésben arra jutottam, hogy az élet lényege, a szeretet arról szól, hogy rájövünk, a szeretet nem rólunk szól. Nem arról, hogy „mindenképpen szeretnem kell valamit vagy valakit”, „mindenképpen szeressenek”, „mindenképpen össze kell tartozni és valamit alkotni, hisz olyan rövid az időnk itt”. Ez szerintem önzés. Fél vagy egy évvel ezelőtt egyébként még nem így gondoltam, viszonylag rövid idő alatt formálódott át erről a véleményem.



Szóval a szeretetet én abban látom, hogy azért akarom megnevettetni a barátaimat, hogy nekik jó legyen. Nem azért, hogy elmondhassák rólam, milyen jó velem beszélgetni, vagy nekem mennyire jólesett a beszélgetés. Arról is szól, hogy jót cselekszem, de nem várok érte dicséretet. És nem azért cselekszem jót, hogy kevésbé érezzem magam rossz, értéktelen embernek. (Ez hihetetlenül nehéz egyébként.) Hanem azért cselekszem, azért adok, azért szeretek önzetlenül, mert… megtehetem. Mert mindennap van rá 24 órám, hogy megtehessem. Később már nem lesz. Itt megint előjön a sürgetés, hogy „jaj, most kell jót tenni!”, de ez nem helyes irány – az én véleményem szerint. Bele kell nyugodni, elfogadni, hogy az életünk rövid ezen a földön, és így felszabadult örömmel megérteni, hogy ez egy olyan időszak (az élet), amiben adhatok! Ez mekkora áldás ám, mekkora lehetőség, micsoda képesség! Ennél szerintem nem létezik nagyobb csoda.

És ilyenkor állok és nézek értetlenül, amikor olyan emberekkel találkozom, közvetlenül vagy közvetetten, akik arra pazarolják ezt az időszakos, párszor 24 órájukat, hogy romboljanak, pusztítsanak, és gyűlöletet szítsanak. Valóban, ezt is meg lehet tenni, lehet ez is az élet értelme. Csakhogy a pusztítás és az adakozás (építés, szeretet) között van egy hatalmas különbség. Az egyik véges. A pusztítás véges. Van egy pont, amin túl már nincs mit lerombolni. Ergo, ha a pusztításban látjuk az élet értelmét, zátonyra futottunk – mert bizony az véges. Az önzetlenség, a szeretet, az építés pedig végtelen. Sokszorozódhat, mindig szükség lesz rá, mindig jelen van. Akár a levegő körülöttünk, olyan természetes, illetve annak kellene lennie.

Én személy szerint egyelőre az alkotásban látom az élet értelmét. (Mondom ezt 25 évesen, erre visszatérhetünk majd, folyton változik az ember, a személyiség, a prioritások…) De tudom, hogy rengetegen vannak, akik még nem találták meg az eszközét annak, hogy adjanak, hogy értelmet adjanak az életüknek, és kétségbeesett vészmegoldásokon törik a fejüket, esetleg már bele-bele is kaptak egy-egy ilyen vészforgatókönyv szélébe. Úgy gondolom, ha valaki ebben az életben van, fizikai valójában, akkor elsődleges kötelessége a szeretet, és ennek elégnek kell lennie. Ha csak egy szép szavad van egy másik emberhez, egy dicséret, egy megértő szó, vagy a figyelmes hallgatás, már célba értél. De ezeket ne önmagad miatt tedd; hogy jobban érezd magad tőlük. A másikért csinálod, mert a másiknak mindig is szüksége lesz a te önzetlenségedre. Így indulhat csak meg egy láncreakció, az olyan fajta, amelyik nem bizonytalanságból és kilátástalanságból születik, hanem pozitív energiából, ami visszacsatolódik és áramlik közöttünk.

Hiszek a reinkarnációban, de nem használhatom kifogásként. Hogy majd a következő életemben eljön ez meg az a perc, majd a következő alkalommal bebizonyítom, megmutatom, megismerem… Lesz még lehetőségem rá. Nem. Ez baromság. Most vagyok, most vagyok én az, aki vagyok, akivé tettem magam, és akivé még ebben a létben válhatok; a szeretet eszköze. Nincs kifogás, nincs elodázás. A mai 24 óra létezik, semmi más.

Ha ezt elolvastad, és még nem menekültél el hanyatt-homlok, akkor kérdeznék tőled valamit. Várom a választ kommentben, tényleg őszintén érdekel. Szerinted mit jelent az alázat? Számodra mi az? Szinonimaszótárt és értelmező kéziszótárt nem ér nyitni! ;)

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.

Dóra xx

2017. január 2., hétfő

2017: egy szexi szám


Jó ránézni arra, hogy 2017. Elönt a magabiztosság, a kíváncsiság és belém férkőzik egyfajta elégedett, meleg érzés, ettől lesz szexi számomra 2017. A tavalyi év minden szempontból egy átmeneti kísérlet volt nekem, megjártam a poklot és voltam a mennyországban is; a hullámvasút és a hullámvölgy nem eléggé kifejező arra, ami 2016-ban történt velem. Ennek következtében értékes leckékkel gazdagodtam, és emiatt vagyok ennyire magabiztos, ha 2017-re gondolok. Tanultam, tapasztaltam, erősödtem, lélekbúvárkodtam és még jobban elmerültem saját magamban, megismertem, mire van szükségem ebben az életszakaszban. Így jutottam el odáig, hogy felszabadultan hagyom magam mögött 2016-ot, és már most imádom 2017-et.

Na, de lassítok kicsit, mert ez a bevezető elég nagy katyvasz lett. Utoljára nyár végén írtam önértékelést, úgyhogy megragadnám az alkalmat és összegezném az elmúlt 4-5 hónapot. Hú gyerekek... azt mondják, egy év alatt sok minden megváltozhat, de azt nem gondoltam volna, hogy alig fél év alatt is teljesen új emberré válhatsz. Pedig határozottan olyan érzésem van, hogy velem valami hasonló történt. Kezdjük ott, hogy szeptemberben és novemberben is jelent meg könyvem, és mindkét regénnyel egy sorozatomat zártam le, szóval képzelhetitek, ez milyen elégedettséggel tölt el: nagyban hozzájárult a belső békém kiegyengetéséhez, hiszen ez most olyan, mintha két kör egyszerre zárult volna be. Az egyik 17 éves korom óta, a másik 22 éves korom óta volt nyitva, és egyszerre kerültek a helyükre. Az írással kapcsolatban elönt a teljesség érzése: folyton azt hajtogatom, hogy az egyik legbiztosabb pont az életemben, úgyhogy most már új vizekre evezhetek, hiszen az újévbe is átírtam magam, és január 1-jét is írással töltöttem, nem véletlenül. Nem aggódom, tele vagyok ötletekkel, az írás fix és sérthetetlen temploma a lelkecskémnek. :)

A fél évvel ezelőtti értékelésemből simán kitűnik, mennyire nem voltam rendben önmagammal. Viszketésféle érzés jött rám akkoriban. Egyfolytában nagy sétákat tettem, és nem tudtam megnyugodni. Baromi idegesítő volt, hogy nem tudtam rájönni, mi a gond. Nos, ez megszűnt. Hogy mi kellett hozzá? Magamba szálltam. Ez a legeslegjobb szó arra, ami történt velem: az új élmények és találkozások, az ismeretlen és ijesztő kipróbálása segített abban, hogy felismerjem, mire van szükségem, milyen is igazából a személyiségem, ki vagyok én pontosan. Feszegettem a határaimat, a filozófiába és spirituális irodalomba is belekóstoltam (ez tutira meg is marad, mert nagyon megszerettem), ezáltal is sikeresnek mondhatom az önismereti utazásomat, amit nyár végén emlegettem először. Nagyon sokan segítettek ebben. A családom, a barátaim, az írás, a keleti vallásfilozófia, Csernus doki, Müller Péter, egy csomó új zene, amit az utóbbi hónapokban ismertem meg, Mateo Solék a Lonerwolf.com-ról, és nem utolsó sorban az olvasóim. Szerintem még mindig nem tudjátok, milyen sokat jelent nekem minden aprócska visszajelzés, amit a könyveimmel kapcsolatban kapok tőletek. Szeretlek benneteket! :)



Szóval az önismereti tréning konklúziója a következőképpen hangzik:

- Nagyon fontos, hogy képes legyél megteremteni a belső békédet. Hogy rátalálj egy helyre, ahová vissza tudsz lépni önmagadba és lenyugtatni a háborgó lelkedet és fejecskédet.
- Azért kell nyitottnak lenni az ismeretlenre, mert csak így tudod megérteni, ki is vagy valójában. Csak a határok feszegetésével tudod felismerni, mit jelent az, hogy hűtlen lettél önmagadhoz vagy méltatlanul viselkedtél a saját értékrended értelmében.
- Az egódat megpróbálod fenntartásokkal kezelni, és mindennap teszel annak érdekében, hogy alázattal végezd a saját feladatodat a körforgásban, aminek mindannyian része vagyunk.
- A harmónia és a boldogság több pilléren nyugszik, a test-lélek-szellem hármas karbantartása a kulcs, és az, hogy hálát adok azért, ami megadatott ahelyett, hogy olyasmit hajszolok, aminek még nem jött el az ideje.
- A jelenben maradni és megélni azt. Talán a legfontosabb minden megfigyelésem közül.

Ez mind nagyon klisésen hangzik, ugye? Korábban én is így gondoltam, de aztán rájöttem, hogy ezek a szavak újra értelmeződnek, ha eljutottál addig a pontig, hogy önismereti tréningbe kezdj. Ehhez valószínűleg egyfajta töréspont kell, vagy csak annyi, hogy felismerd, helytelenül folyik az életed a medrében és elhatározod, teszel valamit ellene, érte. Új szabályaim vannak, amelyek napi szinten segítenek felismerni, hol a helyem a világban és mit is szeretnék elérni. Az utóbbi hónapokban kaptam válaszokat olyan kérdésekre, amelyekkel évek óta tanácstalanul szembesültem, de ehhez megint csak a határok feszegetése kellett. A legutóbbi önértékelésemben Punnanyt idéztem, azt írtam, szeretném megtalálni ebben a kaméleonkorszakban az origót, és végre úgy érzem, kijelenthetem: megvan. :)

Ezért várom annyira, mit tartogat számomra 2017. Van egy csomó tervem, amit meg szeretnék valósítani, ezek között kiemelt helyen szerepel, hogy minden pénzemet rocksztárokra költöm. Merthogy képzeljétek, 2017 egy olyan év, amikor a kedvenc bandáim közül elég sokan úgy döntöttek, hogy meglátogatják Európa kicsi szívét és elveszik előlünk a mindennapi betevőt a jegyárakkal. Lehet, hogy úgy tűnhet, túlzásokba esek a zenével és a koncertekkel, sőt valószínűleg így is van. De én egyszerűen nem működöm élő zene nélkül, és néha fogalmam sincs, hogyan inspirálódnék, ha a zene nem lenne szerves része az életemnek. Egyébként ez is benne volt az önismereti időszakomban: hogy elfogadtam, ebből nem fogok egykönnyen kinőni, hiszen a véremben van. Nálam az írás és a zene olyan szimbiózisban élnek egymással, mint valami gombakultúra, ami megfertőzi az agyamat és így a végeredmény általában egy regény lesz.

A tesóm szokta mondani, hogy "Nincs megállás." Ennek fényében továbbra is dolgozom magamon, beleértve természetesen az életmódváltást, az öngyógyítást, az edzést. Fun fact: a leadott kilóim száma nemrég elérte a szerencseszámomat, és azért ez eléggé király érzés. Az utóbbi hetekben sokszor eszembe jutott, hogyha találkoznék a két és fél évvel ezelőtti énemmel, mit mondanék neki. Először is, amikor ő meglátna, totál kiakadna, és azt kérdezné: "Ez most komoly? Hogy jutottál el idáig? Ez lett belőled? Ööö... biztos ez? Ja amúgy jól nézel ki, hogy csináltad?" Én meg csendben maradnék. Visszafogott, titokzatos mosolyt kanyarintanék az arcomra, és valószínűleg nem felelnék neki semmit. Közben meg azt gondolnám: "Örülök, hogy ennyire naiv és mindentudó vagy. Örülök, hogy ennyire biztos vagy abban, merre vezet az utad. Pontosan ez kell ahhoz, hogy akkorát zuhanj, amekkorát kell. És akkor majd megérted, mi a lényeg." Ő meg addig a szeme sarkából lopva pillantana rám, mint valami gyogyósra, aki most szökött a zárt osztályról, és aztán valószínűleg otthagyna egyedül. Hát... végül is, valahol el kell kezdenie.

A tavalyelőtti évnyitó bejegyzésemben választottam egy verset, hogy meghatározza az év alaphangját, ez volt a The Road Not Taken Robert Frosttól. Tavaly ez kimaradt; lásd, mennyire szét voltam esve. Most is választok egyet, egy sokkal pozitívabb, egyszerű és nagyszerű darabot, ami inkább dalszöveg, mint vers. :)



Paddy and the Rats: Song of a Leprechaun

Across the silver river
Over the delphs and hills
To see the sun is shining bright
Above the greenest fields
I look for the maker of Éire
Who makes the world go round
Just wait a response patiently
But I just can hear a sound

Ooooooh
Look for my inner silence
And I need it to find in me
Ooooooh
Let's return to innocence
What we really have to be

I believe in God The Father
The maker of heaven and the earth
A place to call my home
I pray for Ireland
I believe in God the Lover
The wonder that love can do
Cause love is godsend in his son
As patient as so true


Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll

Dóra xx

2016. november 24., csütörtök

Szeretünk, Katka!

Soha nem fogom elfelejteni, hogy az első gimis évnyitómon az ünnepélyes felolvasás közben eltévesztették Katka teljes nevét. Valamilyen másféle keresztnév jött a szájra. Egy kis ööö-zés és némi szemöldökráncolás után csak összejött az a "Hosszú KATINKA". Akkor még senki nem tudta, hogy Katka neve fogalommá fog válni, beég a tudatunkba, mert oly sokoldalú pozitív értékrendszert képvisel, amit nehéz szavakba önteni.


Nem vádolható senki, ha eltéveszt egy nevet; nyelvbotlás, figyelmetlenség, bármi lehetett az oka. Nem kell mindig fejcsóválva, felhorkantva kígyót-békát kiabálni, nekirontani a másiknak - erről pont Katka tudna rengeteget mesélni. Maga a kis gimis élmény a fontos számomra, mert a mai napig tisztán fel tudom idézni, hogy akkor, 12 évesen mi zajlott le bennem azon az évnyitón. Előtte csupán pár héttel, a nyáron végigszurkoltuk az olimpiát, mert a bátyám osztálytársa kijutott erre a felfoghatalan eseményre, ahol a magyarokat, Baját, a mi sulinkat képviselte! Micsoda gyönyörűség! És eltévesztik a nevét. Felütötte fejét bennem a gyerekes dac, és csak úgy megígértem magamban, hogy "Fogjátok még látni, ahogy ez a lány meghódítja az egész világot, és arannyal fog csillogni a neve!" Azt hiszem, akkor fogalmazódott meg bennem először, mit jelent hinni valakiben.

Egyébként ebben az aprónak látszó, de esszenciális momentumban pont az a lényeg, hogy abban a pár másodpercben egyáltalán nem az elégtétel foglalkoztatott. Valami olyasmit éltem át, amire Katka egész karrierje során folyamatosan tanít bennünket: hogy a munkáról, a szerénységről, a szorgalomról szól az egész, nem pedig arról, hogy odaállhassak valaki elé és azt mondhassam neki: "Látod? Megcsináltam! És te nem hittél bennem!" 




Távolról néztem végig Katka tinédzserkorát, de valahogy mégis közelről. Rengeteget hiányzott a suliból. Edzett és versenyzett, edzett és versenyzett. Azonban voltak kivételes alkalmak, amikor egy rövid szünetben, két tanóra között szembejött velem a folyosón, és láttam, hogy felszabadultan cseveg, összenevet a barátaival. Ahogy megláttam, ösztönösen kihúztam magam. Ezt nehéz megmagyarázni, de megpróbálom: Katka már a gimiben is olyan hatással volt ránk, olyan kisugárzása volt, hogy a jelenlétében nem tudtál nem arra gondolni: "Na, itt van ez a lány, aki mindent feltett egy lapra, és keményebb, mint bármelyikünk!" Motivált, inspirált, ösztönzött már a nevetése is. Tinilányos, kedves, de visszafogott mosolya volt, és mindent megtettem azért, hogy őszintén, bátorítóan rámosolyogjak, amikor elment mellettem és véletlenül összeakadt a tekintetünk. Büszke voltam rá. Szurkoltam érte, még a folyosón is, amikor épp nem versenyzett. Azon az évnyitón, 12 évesen is szurkoltam érte, és akkor is, amikor a szóbeli érettségi előtt parázott a töri tételektől, mint minden normális érettségiző. Nem sokkal azelőtt, hogy sorra került a vizsgán, amikor már nem tudta tovább lapozgatni a vázlatait, ott ültem közvetlenül mellette. Édesanyám a másik oldalán, és még emlékszem arra a bizonytalan, ideges tekintetre és a kétségekre, amiket megpróbáltunk eloszlatni. Akkor aztán tényleg úgy kellett mosolyognom rá, hogy elhiggye: hiszek benne, most jobban, mint bármikor.

Te jó ég, tiszta libabőr leszek, ahogy most erről írok. Mást nem igazán lehet hozzátenni, hiszen a világ sok nyelvén sok újságíró megírta már, miért annyira kivételes ember Hosszú Katinka: nem adja fel, keményen odateszi magát és kiáll bizonyos ügyekért, fontos neki a jövő generációja és a motiváció minden áron, minden egyes nap... Ezt annyiszor leírták már mindenféle barokk körmondatban. Nekem ebben az egész sztoriban az a fontos, hogy 12 évesen megígértem magamban valamit (nem tudtam, kinek címzem, csak úgy kiengedtem az univerzum gondolatvilágába), és Katinka valóra váltotta a gondolatomat, sőt, ezerszeresen túlteljesített a gondolataimon és reményeimen. Mert valahol Katka történetében és álmaiban gyökeredznek mindannyiunk álmai.

Egyenes gerinccel, fiatalon, kitartóan, kőkeményen, és egyben mégis szerényen, mindezt nőként. Így is lehet. Remélem, hogy nagyon sokáig lesz itt nekünk még Katinka, hogy tanulhassunk tőle. Lehet azt mondani, hogy fantasztikusan motiváló emberek veszik körül, akik nélkül soha nem jutott volna el idáig, de én mégis azt felelném erre: igen, szükséges a hátország támogatása, ám közben ritka erős lelket kell kovácsolnia és "növesztenie" ott belül egy embernek, hogy csúcsra vigyen egy ilyen karriert. A lelkierőt pedig nem árulják csak úgy a piacon, és se edző, se masszőr, se sportpszichológus nem tudja beléd plántálni. A lelket neked kell hozzá adnod. Lehetsz akármilyen őstehetség, ha nincs meg benned a megacélozott Lélek. Csak így lehet mindenkiből Iron Lady a maga területén, így faraghat az álmaiból célkitűzéseket, majd valóságot.

Köszönjük, Katka! Szeretünk, Katka! :)

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll,

Dóra xx