2016. november 24., csütörtök

Szeretünk, Katka!

Soha nem fogom elfelejteni, hogy az első gimis évnyitómon az ünnepélyes felolvasás közben eltévesztették Katka teljes nevét. Valamilyen másféle keresztnév jött a szájra. Egy kis ööö-zés és némi szemöldökráncolás után csak összejött az a "Hosszú KATINKA". Akkor még senki nem tudta, hogy Katka neve fogalommá fog válni, beég a tudatunkba, mert oly sokoldalú pozitív értékrendszert képvisel, amit nehéz szavakba önteni.


Nem vádolható senki, ha eltéveszt egy nevet; nyelvbotlás, figyelmetlenség, bármi lehetett az oka. Nem kell mindig fejcsóválva, felhorkantva kígyót-békát kiabálni, nekirontani a másiknak - erről pont Katka tudna rengeteget mesélni. Maga a kis gimis élmény a fontos számomra, mert a mai napig tisztán fel tudom idézni, hogy akkor, 12 évesen mi zajlott le bennem azon az évnyitón. Előtte csupán pár héttel, a nyáron végigszurkoltuk az olimpiát, mert a bátyám osztálytársa kijutott erre a felfoghatalan eseményre, ahol a magyarokat, Baját, a mi sulinkat képviselte! Micsoda gyönyörűség! És eltévesztik a nevét. Felütötte fejét bennem a gyerekes dac, és csak úgy megígértem magamban, hogy "Fogjátok még látni, ahogy ez a lány meghódítja az egész világot, és arannyal fog csillogni a neve!" Azt hiszem, akkor fogalmazódott meg bennem először, mit jelent hinni valakiben.

Egyébként ebben az aprónak látszó, de esszenciális momentumban pont az a lényeg, hogy abban a pár másodpercben egyáltalán nem az elégtétel foglalkoztatott. Valami olyasmit éltem át, amire Katka egész karrierje során folyamatosan tanít bennünket: hogy a munkáról, a szerénységről, a szorgalomról szól az egész, nem pedig arról, hogy odaállhassak valaki elé és azt mondhassam neki: "Látod? Megcsináltam! És te nem hittél bennem!" 




Távolról néztem végig Katka tinédzserkorát, de valahogy mégis közelről. Rengeteget hiányzott a suliból. Edzett és versenyzett, edzett és versenyzett. Azonban voltak kivételes alkalmak, amikor egy rövid szünetben, két tanóra között szembejött velem a folyosón, és láttam, hogy felszabadultan cseveg, összenevet a barátaival. Ahogy megláttam, ösztönösen kihúztam magam. Ezt nehéz megmagyarázni, de megpróbálom: Katka már a gimiben is olyan hatással volt ránk, olyan kisugárzása volt, hogy a jelenlétében nem tudtál nem arra gondolni: "Na, itt van ez a lány, aki mindent feltett egy lapra, és keményebb, mint bármelyikünk!" Motivált, inspirált, ösztönzött már a nevetése is. Tinilányos, kedves, de visszafogott mosolya volt, és mindent megtettem azért, hogy őszintén, bátorítóan rámosolyogjak, amikor elment mellettem és véletlenül összeakadt a tekintetünk. Büszke voltam rá. Szurkoltam érte, még a folyosón is, amikor épp nem versenyzett. Azon az évnyitón, 12 évesen is szurkoltam érte, és akkor is, amikor a szóbeli érettségi előtt parázott a töri tételektől, mint minden normális érettségiző. Nem sokkal azelőtt, hogy sorra került a vizsgán, amikor már nem tudta tovább lapozgatni a vázlatait, ott ültem közvetlenül mellette. Édesanyám a másik oldalán, és még emlékszem arra a bizonytalan, ideges tekintetre és a kétségekre, amiket megpróbáltunk eloszlatni. Akkor aztán tényleg úgy kellett mosolyognom rá, hogy elhiggye: hiszek benne, most jobban, mint bármikor.

Te jó ég, tiszta libabőr leszek, ahogy most erről írok. Mást nem igazán lehet hozzátenni, hiszen a világ sok nyelvén sok újságíró megírta már, miért annyira kivételes ember Hosszú Katinka: nem adja fel, keményen odateszi magát és kiáll bizonyos ügyekért, fontos neki a jövő generációja és a motiváció minden áron, minden egyes nap... Ezt annyiszor leírták már mindenféle barokk körmondatban. Nekem ebben az egész sztoriban az a fontos, hogy 12 évesen megígértem magamban valamit (nem tudtam, kinek címzem, csak úgy kiengedtem az univerzum gondolatvilágába), és Katinka valóra váltotta a gondolatomat, sőt, ezerszeresen túlteljesített a gondolataimon és reményeimen. Mert valahol Katka történetében és álmaiban gyökeredznek mindannyiunk álmai.

Egyenes gerinccel, fiatalon, kitartóan, kőkeményen, és egyben mégis szerényen, mindezt nőként. Így is lehet. Remélem, hogy nagyon sokáig lesz itt nekünk még Katinka, hogy tanulhassunk tőle. Lehet azt mondani, hogy fantasztikusan motiváló emberek veszik körül, akik nélkül soha nem jutott volna el idáig, de én mégis azt felelném erre: igen, szükséges a hátország támogatása, ám közben ritka erős lelket kell kovácsolnia és "növesztenie" ott belül egy embernek, hogy csúcsra vigyen egy ilyen karriert. A lelkierőt pedig nem árulják csak úgy a piacon, és se edző, se masszőr, se sportpszichológus nem tudja beléd plántálni. A lelket neked kell hozzá adnod. Lehetsz akármilyen őstehetség, ha nincs meg benned a megacélozott Lélek. Csak így lehet mindenkiből Iron Lady a maga területén, így faraghat az álmaiból célkitűzéseket, majd valóságot.

Köszönjük, Katka! Szeretünk, Katka! :)

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll,

Dóra xx

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése